Már a régi pogány népek szerették a közösségi ünnepléseket. Így a körmeneteket, felavatási ünnepeket, tömeges szórakozási összejöveteleket (ld. amfiteátrumok, lovagi tornák, kocsiversenyek). Körmenetet tartottak isteneik tiszteletére.

Bálint Sándor írja: „A vallásosság az emberiségnek mindig alapvető élménye volt. A templomok, a kolostorok döntő hatást gyakoroltak egy-egy vidék, táj népére, nemcsak vallásos, hanem egyéb vonatkozásban is. A búcsújáró helyek hatása még mélyebb és elevenebb. A búcsújárás a katolikus népnek egyik legjellemzőbb megnyilatkozása.” (Bálint Sándor, Sacra Hungaria)

Az embert a legalapvetőbb mivoltában ragadja meg a búcsúra menés: a közösségi élmény síkján. Amint gyülekeznek, templomi lobogók alatt felfejlődnek, ahogyan vonulnak az utakon, a falvakon, imádkozva, énekelve. Ahogyan megérkeznek a búcsújáró helyre a búcsúsok, köszöntik a Szűzanyát, meghatódva Neki ajánlják magukat, övéiket, nehézségeiket, betegeiket; ahogyan részt vesznek a sok máshonnan érkezett hívő között a szentmisén, mind-mind kimondhatatlan élményt jelent a számukra. Valami felmagasztosultság keríti hatalmába a búcsúban résztvevő zarándokot.

A kegyszobor előtt az az érzésük támad, hogy a Szűzanya mindnyájuk Anyja… tehát ez a sok és sokféle ember egymás között: testvérek...

Amikor búcsúra mennek, elfeledik mindennapi gondjaikat, szívesen viselik az út fáradalmait, a nap hevét, vagy éppen az eső áztatását. S mindezt miért? Azért, mert „Otthon vétkezünk eleget, legalább ilyenkor vezekeljünk...” Tehát a búcsújárásnak leglényegesebb eleme a hívő, bűnbánó, vezeklő lelkület. Ezért járulnak a szentségekhez a búcsúsok (gyónás, áldozás). Maga a búcsújárás is bűnbánati gyakorlat.

Csak az tud fogalmat alkotni a búcsújárás lelkületéről, aki legalább egyszer végig járta a búcsú különböző szakaszait, és megfigyelte a hívő emberek közösségi élményeit. Ha bele tudott kapcsolódni a búcsúsok áhítatába, imádkozott, énekelt velük, még inkább megérti, megérzi a búcsújárás vigasztalását, varázsát.